Sérülésem, műtét és a kezdetek

Április 12-én rögbi meccs közben, ahogy futottam egy fogásra, előtte sprint közben irányt váltottam, hogy elérjem az ellenfelet. Ekkor a földre borultam, és nagyon fájt az a pár perc, amíg lent feküdtem. Valahol már tudtam, hogy ez keresztszalag-szakadás, de minden erőmmel azon voltam, hogy ameddig az MRI lelet nem mondja ki, addig ne is fogadjam el. Mégis éreztem, hogy a következő egy évben ez az utolsó nap, amikor pályára léphetek. Vettem egy nagy levegőt, és sporttape-pel rögzítve a lábam visszaálltam. Igazából a helyzeten már nem tudtam rontani, talán soha ilyen erősen nem rögzítettem térdet, de vitt a fejem és a szívem: ez talán az utolsó két meccs a következő egy évemben.

A következő héten már orvosi vizsgálat jött. Doktor is elmondta, hogy kizárt, hogy csak kiugrott volna a térdkalácsom. A tünetek és a vizsgálat alapján még nem volt teljesen egyértelmű, hogy keresztszalag-szakadásról van szó, ezért jött az MRI. Amikor megkaptam a leletet, a sejtésből kész tény lett: elülső keresztszalag-szakadásom van. Ahhoz, hogy azt az életet folytathassam, amit szeretnék, műtét kell.

Hiába próbáltam más perspektívából nézni, hiába mondtam ki, hogy többé nem versenysportolok. Az az életvitel, amit 30 éve élek, hosszú távon nem kivitelezhető ép szalag nélkül.

Nem maradt más hátra, mint előre: műtét és annak előkészületei. Ez nemcsak kivizsgálásokat és aneszteziológust jelentett, hanem pszichológussal való konzultációt is. Rettegés és félelem járt a fejemben, amelyek nagy része csak ott született meg. Sok mindenhez még most sem értem el, és nem is érdemes előreszaladni: jelenleg a rehabilitáció folyik.

A gyógytorna: napi kétszer otthon, heti kétszer kórházban gyógytornásszal. Közben kiszolgáltatottság is volt bennem, hiszen nem vezethettem, alig bírtam sétálni, legtöbbször feküdtem és pihentem. A szervezetem próbálta feldolgozni, hogy nemrég műtéten estem át. Szerencsére nagyon jó közegben voltam, sokan támogattak, segítettek. Ez a kapcsolataimra is új megvilágítást hozott: el kellett fogadnom, hogy nem kell mindig erősnek lennem. Megfelelés nélkül is szerethető vagyok!

Félelem nemcsak a műtét előtt volt. Féltem magától a műtéttől, a mellékhatásoktól, a kiszolgáltatottságtól és a rehabilitációtól is. Spinális érzéstelenítést kaptam, így végignézhettem a műtétet, közben el is magyarázták. Nagyon élveztem: felüdítő volt tudni, mi történik, és érteni is. Aztán jött a reflex: bemozdultam a fejemmel, így belekerültem abba a kevés százalékba, akik spinális szúrás miatti fejfájást élnek át. Borzasztó volt. Soha nem voltam fejfájós, a migrénről csak ismerősök meséltek. De mindent összevetve a lábam sose fájt, a fejem vitt el mindent. Ez plusz kórházi napokat és rengeteg infúziót hozott, de végül helyrejöttem, és ténylegesen elkezdhettem a rehabilitációt.

Az egyik fő félelmem a vérhígító beszúrása volt. Hiába dolgoztam egészségügyben bő 10 évig, hiába tudtam bárkit megszúrni – magam felé a tűtől mindig is rettegtem. De sikerült, nem volt választás. Rájöttem, a szükség nagy úr, és minden megoldható, még annak is, aki fél a tűtől.

A legjobb érzés az volt, amikor a varratszedés után végre úgy állhattam be fürdeni, hogy levehettem a térdrögzítőt. Emlékszem, végig dörzsöltem a lábam, nem csak a fertőtlenítő eltüntetése miatt, hanem mert végre szabad volt a lábam és annak minden kis porcikája. Persze nagyon csoffadt volt a combom és a vádlim, szinte nulla izom maradt, pikk-pakk eltűnt minden. Mégis felemelő érzés volt a kezemmel érezni a saját lábam és átmaszirozni. Utána ugyan vissza kellett tenni a rögzítőt és a fáslit még bő egy hétig, de megérte.

Nem is tudom, melyik volt jobb: az, hogy levehettem a rögzítőt, vagy, hogy az utolsó vérhígítót beadtam, és tudtam, hogy többet nem kell.

Most tartok a műtét utáni második hónapnál. Szobakerékpárral haladok, a célom most, hogy rendes biciklin is tudjak menni. A ciklikus mozgás a legkönnyebb és legegyszerűbb, ha éppen hajlik a lábam. A futás egyelőre még csak álom, de előbb-utóbb eljutok odáig. Októberre esedékes, hogy elkezdjem a kocogást. Várom azt a napot, ahogy azt is, hogy visszatérhessek a munkába, és újra masszírozhassak. Valahol ez a kettő összekapcsolódik: ahogy halad a rehabilitáció, úgy tudok majd újra teljesíteni a munkában is.

A mindennapjaim most: gyógytorna, masszázs, séta és szobakerékpár, néha orvosi kontrollal kiegészítve.

👉Újranyitásról, hogy eslőként értesülj és időben tudj foglalni íratkozz fel a Hírlevélre!👈